Egy ásó nyelére

Ások. Legalábbis ezt látja az, aki rám néz. "Ez az ember ás" - mondhatná, és való igaz, senki nem nézné érte bolondnak. Pedig ez nem ásás, ez háború, kérem szépen. Az én keresztes hadjáratom a bogáncsok ellen...
Egészen addig fülem, illetve ásóm botját se mozdítottam, amíg csak a hátsó udvarban tenyészett ez a szúrós gaz, amelyet a birka sem legel le. Egészen addig Apa dolga volt ez is, mint annyi minden más munka a kertben. Aztán egy nap kibújt a földből az első tő elöl is, ráadásul épp a járda mellett, ahol mindenki láthatja. Tiszta udvar, rendes ház. Akkor felajánlottam Apának, hogy csinálom helyette majd én, és azóta minden hónapban egy vasárnap gyomlálok: ások, elöl-hátul egyaránt. Mifelénk aki egy tavaszi vasárnap délután nem ás, kapál, veteményez, az nem rendes ember: jobb esetben csak nem rendes, rosszabb esetben nem is ember. Kiváltképp a maihoz hasonló gyönyörű tavaszi időben, amikor húsz fok, szélcsend és ragyogó, ám nem még nem perzselő nap minden feltételt biztosít - tökéletes ásóidő.
A bogáncs gyűlöletes egy jószág: a földből épphogy csak kibújt példányt leszámítva már nem tanácsos puszta kézzel megérinteni a levelét a szélein található számtalan apró tüske miatt, amelyek borzasztóan tudnak fájni, ha esetleg sikerül átszúrniuk a kesztyűn. De nem ez az legnagyobb probléma velük: még a legkisebb bogáncsnak is legalább ujjnyi gyökérrel rendelkezik, mely a növény fejlődésével együtt fásul és egyre mélyebbre hatol a talajban oldalágakat növesztve magából, ezáltal majdnem lehetetlenné téve a kiirtását. Ugyanis ha marad a földben gyökérdarab, abból újabb bogáncs nő ki. Így nem csoda, hogy kezdeti próbálkozásaim gyakran jártak csúfos kudarccal: egy nagy bogáncs hűlt helye körül sok kis bogács nőtt. Mindezek tetejébe, virága egy mindenbe beleragadó kis szürkésbarna, tüskés gömb. A skótoknak meg ez a nemzeti jelképük. Hát bolondok ezek a skótok, én mondom...
A kezdeti nehézségek után ugyanakkor hamar kitanultam hogyan lehet felvenni a bogáncs ellen a harcot: mihelyst kibújt a földből, azonnal ki kell ásni, óvatosan, vigyázva az ekkor még könnyen szakadó szárával, nehogy még itt újranőjön nekem. Ilyenkor még akár kézzel is megfoghatja, aki nem félti magát, és én bizony felesküdtem az udvart csúfító gaz ellen. Annyit elpusztítottam már, hogy már méterekről észreveszem lenn a fű közt akár a legkisebbet is, szemem már gyakorlottan siklik át a hajtásként hasonló, ám tüskék nélküli tyúkhúron, hogy aztán azonnal riassza agyam, amint bogáncsot észlel. Ritkább esetben magában árválkodik egy feltűnően gyorsan növő példány, de gyakoribb, hogy egy-két négyzetméternyi területen található belőle sok kisebb.
Most is egy ilyen telepet számolok épp fel, amikor nagyjából két-három utcával arrébb zajló családi veszekedés és vad, artikulálatlan visítás hangjaira kapom fel a fejem. Mi a fészkes fene ütött ezekbe? Vasárnap délután, ráadásul ilyen jó időben, az ember két dolgot csinál: vagy ás, vagy pedig odakinn pihen a kerti székbe letelepedve, békésen nézve ki a fejéből. Vagy esetleg ötvözi a kettőt, és odakinn pihen a kerti székbe letelepedve, nézve ahogy ások; mint ahogy a kertszomszéd öregasszony is teszi odaát, a kerítés túloldalán, a verandáján. Hallja ő is a bazsevárét, fel is kel nagy nehezen, én pedig egy pillanatra nem tudom eldönteni, hogy megszokásból a rádió gombját akarja-e eltekerni, hogy jobban értse a műsort, vagy csak a pattogatott kukoricáért fog-e bemenni a konyhájába. Aztán Cirmikét kezdi hívogatni a még mindig hallható visításnál is elviselhetetlenebb hangján, de gyorsan abba is hagyja és bemegy a házba, gondolom a pattogatott kukoricáért. Mindig ezt teszi, pedig Cirmikét már lassan egy éve megette a szomszéd új kutyája. Nagyjából akkor kezdtem én is a harcomat, és nem is szándékozom befejezni, csak a teljes győzelem tudatában.
Folytatom most is rendületlenül. Tér és idő összekuszálódik. Erre mintha már jártam volna ma, de akkor mit keres itt ez a sok kis tüskés szörnyeteg? Biztos figyelmetlen voltam. A vonatok minden óra egészkor tiszteletüket teszik a városban, innen tudom, hogy már kicsivel több, mint két órája ások, de egyébként hol negyedórának tűnik az egész, hol pedig izzasztóan kemény hónapoknak. Már nem sok hiányzik, amikor a kert másik végében veteményező Anya gondol egyet és elindul felém. Tudom, hogy ki nem állhatja a lábatlan állatokat, ezért - mivel kígyót nem találok - egy gilisztát tartok felé, mikor odaér hozzám. Azonban most az egyszer elmarad a várt hatás. Mivel ő már végzett, úgy döntött, segít nekem. Ketten olyan jól haladunk, hogy mire a szomszédasszony visszatérne, mi már rég Apának meg Öcsémnek dicsekszünk a sok bogánccsal. Tiszta udvar, rendes ház...

Katának, szeretettel

most csak azért írok, mert tudom mennyire idegesítő, ha kiírja az ember, hogy "csak ennek, meg annak", erre mindig van olyan aki ezt pont letojja és mindenféle hülyeség miatt ráír az emberre - de nem is csak úgy, hogy: "áá, bocsi, csak azért írok, hogy..., és már itt se vagyok", hanem válogatott baromságokról ír az ilyen; közepesen szar, ha valami külföldi látta a képed valahol, és felvesz ismerősnek, hogy lefektessen, mert ez neki már udvarlás, hovatovább, előjáték; rosszabb esetben valami régi, funkcionálisan analfabéta ismerős akarja elmesélni az elmúlt három-kötőjel-öt évét, persze nem érdekli ám, hogy neked épp dolgod van, vagy épp másra vársz, természetesen ő csak és kizárólag most ér rá, így hát nem is fogja vissza magát, egyre csak ír-ír-ír, írja (értsd: fossa) a sok érdektelen szót le egymás után: képtelen felfogni, hogy mások drága idejét rabolja, de ha felfogná, lehet az még se zavarná, merthogy ő bizony volt Olaszba', meg Horvátba', sőt lasztminittel még Petrába' is, kétszer (na nem a városban, ha-ha, mennyire vicces is tud lenni a sok idiótaságával, már azt sem érted miért vetted fel annak idején msn-re, egyáltalán mi a búbánatért telepítetted ezt a redvát a számítógépre); és amikor már tényleg kezded unni az életed, ezen a barmon sem akar általmenni egy gömbvillám szentimentálisan, ráadásul még az Enci sem jön, akire most már több mint másfél órája vársz, na akkor kezd végre benned felmenni a pumpa, és csak arra tudsz gondolni, hogy legfőbb ideje tortát hegeszteni és megcsiszolni egy banánfát - és akkor eszedbe jut, hogy én tudom, mennyire idegesítő mindez, és visszaírsz: kiderül, hogy én vagyok Enci, hogy ez nem a valóság, hanem a Vektor (ami olyan mint a Mátrix, csak kicsit sárga, kicsit savanyú és még csak nem is a mienk), hogy mi az Encivel valójában valójában te vagyunk, hogy a "valójában"-t előbb kétszer írtam, hogy te pedig már képzelődsz: azt képzeled, hogy vársz ránk, hogy addig se kelljen sem a kangörcsölt külföldivel, sem pedig a világ- és ágyrajáró régi ismerőssel összefutni a félig-még-nincs-kész lépcsőházban - ahol a lépcsőház az élet, ez a két gyökér meg igazából is csak két gyökér...

flores del insomnio #3

Kérhetsz tőlem akármit:

Jéggé fagyott narancslét,

Egymást vágyó szülőket,

Csókra éhes királyfit,

Szimmetrikus melleket.

Szebb jövőt és tegnapot,

Békés, boldog perceket,

Felejthető verseket.

flores del insomnio #2

Folyókat nyáladzottam,

Bőrömet levedlettem,

Beleim kincset alkotnak,

Csontjaim a holnapok.

flores del insomnio #1

Ne mondd, hogy jó éjt, csak annyit, hogy jó.

Bújj mellém, kinn a szar vihara tombol.

Két ezüst kanál a fiók legmélyén,

A fiók a szobád, s a kanál a póz.

nemzetközi limerick

Egyszer egy csapat talibán

Tort ült három kilőtt libán.

Miután megették,

A fegyvert letették.

Így lettünk túl egy galibán.

Magdolna mosodája

Már rég nem számolom, hányadszorra

aggattam szívemre Patyomkin-ruhát.

Ma is ott állok a csarnok előtt a téren,

mint ahogy minden pénteken már egy éve.

Ma is Te hívtál. Múlt héten beteg voltál,

előtte anyádnak kellett segítened otthon,

megértem. A vakuk szaporán kattannak,

megörökítem a fényképezgető világjáró

népséget, ahogy más a gyerekeit.

Ezen látszik, hogy a repülőtéren hagyja

majd minden emlékét, az olcsó kurvákat.

Megkér, hogy fényképezzem le őt eggyel:

a keresőben egy kétszemű küklopsz öleli

a hurkanyakú, báránybőrbe bújt Mammont.

Eldobom a gépet. A tér már réges-rég kihalt,

csak egy zuhanó repülő rajzol a hamuszín égre

kotangensgörbét. Sikolyok egymásba fonódnak,

rendre összegabalyodnak, majd kibogozódnak,

felkergetnek a hídra, majd dörögni kezd az ég,

fraktálok villámlanak, miközben ezüst napalm

hömpölyög lenn a folyómederben.

Olyan, mint a pí.

Te is küklopsz voltál, tudom már.

Ahogy levetem magam, még örülök is

hogy csak meghalok, nem megőrülök.